Kiállításom Budakeszin a Punktum Galériában.
Április elsején tartunk egy kicsike-kedves- családias estet. Az elmúlt két évben festett képek kapcsán beszélget velem az est háziasszonya: Marosán Angelika
Közreműködik: Kóté Zsolt Miklós – Gongjátékars poeticácska..
Embernek lenni inkább kín, mint boldogság, a bennünk lévő teljesség egyszerűen nem érezheti jól magát egy ketté tört világban. Ám amikor festek, igyekszem e duális léten túlra emelni a perceim, és bámily fájdalmas is legyen e kettétörtség az életben, mire az a vászonra, jelen esetben selyemre kerül már teljességében megszabadul e törés okozta sérülésektől. A képek az élet részei persze, de mire elkészül a mű, mire végre megpihenhet a látvány a felületen, addigra kivonódik belőlük az idő, a történetek megszabadulnak sűrű, anyagi, a jelenségeket egymástól elválasztó jellegüktől. Átkerülnek egy elképzelt örökkévalóságba, reményt adnak, hogy élni ezért a célért mégis érdemes. Így ebben a formájukban a képek végül is úttá, meg merem kockáztatni lépcsősorrá válnak alkotója előtt ezen elképzelt/elképzelhetetlen gyönyörűség felé. Minden egyes vonal, ami megjelenik a selymen és minden ecsetvonás afféle gyakorlat a történetébe zárt ember számára szabadsága felé, a művészet ebben a formájában egy az életnél nagyobb cél alá van rendelve.
Festészetem napló jellegű. Történetiem mellett krónikásként állok, és jegyzem fel, ami megesik velem. A festmények elsődleges jellege, hogy egy női történetből indulnak ki, de mivel a nemünk is csak egy felszíni burok, így a képek is csak kívülről, a szín, a forma szintjén nőiesek. Leginkább csak egy emberről szólnak, aki ugyanúgy, mint itt sokan mások elhitte azt a tényt, hogy a világtól és a társaitól különálló létező, ám egy váratlan megtapasztalás után, egy pillanat alatt lett semmivé ezen öröksége. A világ, min vászon felszakadt és megtapasztalhatóvá vált egy mögöttes, nagyon ismerős, otthonos erő. Természetesen a kapzsi elme birtokolni akarta az élményt, így ez a csoda megtapasztalássá lett csupán, és azóta életemnek egyetlen gyakorlata van, mely e megismert teljesség újraélése és tartóssá tétele. A képekhez lényem teljes transzparenciáját teszem hozzá, alapállásom szerint csak az a mű számít és bír valódi érvénnyel, melyet az alkotó hozott anyagból készít, melyet saját bőrén tapasztalt. Az alkotás során megjelenő érzés, szándék afféle esszenciaként végül is a kép láthatatlan alapjává lesz, és a néző elsősorban és először ezzel az erőtérrel találkozik öntudatlan, és csak utána kezdi el felfedezni a látványt. Éppen ezért órási felelősségem van nekem is, mit is festek bele egy-egy képbe, mivel sározom be vagy inkább remélem világítom át a nézőjét.
