Dalotti Márk kérdezte Mátyus Krisztát, a Punktum Galéria vezetőjét. A beszélgetés apropóját a Budakeszi Közösségi Térkép nevű projekt adta, mely Márk ötlete, s egyben diplomamunkájának alapja. Az interjút Márk jóváhagyásával publikáljuk.
– Kérlek pár szóban így mutatkozz be!
– Mátyus Kriszta vagyok, a Punktum Galériát vezetem Budakeszin. Bölcsész diplomám van, kommunikációt és művészettudományt tanultam Pécsett. Egyébként fotográfus vagyok, és nagyon elkötelezett a kortárs művészek iránt. Jelenleg a Debreceni Egyetemen alkalmazott muzeológiát tanulok (szentendrei kihelyezett tagozaton), és igyekszem minél több tudást szerezni a fenntarthatóságról is, tanulok a Green Brands Academy-n. Így talán még szakszerűbben tudok majd segíteni az itteni művészeti közösségnek. Van négy gyerekem, Budakeszin élünk.
– Mióta éltek Budakeszin?
– 2005 óta.
– Miért költöztetek ide?
– A párommal mindketten lakótelepen nőttünk föl. Ő Miskolcon, én Csepelen. Az egyik lehetőségünk az volt, hogy Csepelen éljünk tovább, de a párom azt mondta, nem szeretné az “Alföldet” nézegetni egész életében, szeretett volna valahol a Budai-hegységben, hegyvidékes területen élni. Körülnéztünk először Pátyon, majd Budakeszin, és végül itt vettünk egy telket. Ez még a nagy beköltözési bumm előtt volt, és nagy mázlink volt, hogy időben kezdtünk el építkezni. Szóval mi a természeti környezet miatt költöztünk ide, szeretjük az erdő közelségét is, és hogy viszonylag közel van Budapest.
– Ideköltözésetek után hogyan alakult így a közösséghez való viszonyotok? Volt-e bármilyen közösség, ami befogadott titeket?
– Ez nagyon nehéz szerintem egy fiatal párnak, hiszen nyilván azért költöznek új helyre, hogy új életet kezdenek. Nekünk semmilyen rokonunk nincs itt a közelben, aki “bevezethetett volna minket a társaságba”. Ráadásul 10 évet töltöttem a gyerekeimmel otthon, mivel 4 gyerekem van. Így amivel találkozni tudtunk, az az óvodai és bölcsődei közeg volt, illetve az ehhez kapcsolódó rendezvények. Én nagyon szerettem volna kultúrával foglalkozni. Viszont minél több gyerekem lett, annál kilátástalanabbnak láttam, hogy bejárjak Budapestre egy galériába dolgozni, vagy bármilyen olyan intézménybe, ahol napi 8 órában végeztem volna feladatokat. S mivel ez lehetetlennek tűnt, gondolkodtam, hogy akkor mit is kezdenék magammal. Sorba jöttek különböző impulzusok, ötletek. Például hogy egy online galériát csináljak. Szerettem volna egy olyan online fotógalériát, ahol majd a fotósokat képviselem. Volt egy idea a fejemben, hogy hogyan lehetne a fotópiacot kicsit fellendíteni. 2005-ben diplomáztam fotóművészetből, pontosabban fotóművészek önábrázolásaiból. De amikor láttam, hogy itt élnek művészek, akik nem feltétlenül online szeretnének érvényesülni, akkor rájöttem, hogy baromság, amit kitaláltam, és akkor elkezdtünk egy helyet keresni. Ekkor már 2014 volt.
– Az óvodai közösség fontos szerepet játszott előző interjúalanyom, Bakács Bernadett képviselő életében is, mivel számára ez volt a legfőbb kapcsolódási pont, ahol az óvodásokkal és a szülőkkel is aktívan részt vesz a közösségi életben. Te is így látod?
– Igen, így van. Nagyon örülök például annak, hogy itt van Budakeszin a Betűtészta Könyvesbolt. Így a gyerekeim számára már kiskoruktól elérhető volt egy olyan gyermekirodalom, amiről korábban nem is tudtam, hogy Magyarországon létezik. Nagy boldogság számukra, hogy ez a könyvesbolt itt van. Ezek mellett nagyon-nagyon jó a gyerekkönyvtár és persze a felnőtt is. Amint a gyerekeim könyvet tudtak fogni a kezükbe, beiratkoztunk és jártunk. Ezek mind nagyon-nagyon fontos kulturális élmények voltak számunkra itt Budakeszin. Nem beszélve arról, hogy ezeken a helyeken lehetett még plusz információkhoz jutni, hogy ki mindenki él még velünk, melletünk ebben a városban, milyen események szerveződnek. Ha nem is tudtam elmenni ezekre, akkor is láttam, hogy kik azok, akikkel a helyi közösség kapcsolatban van, kik a környékbeli művészek. S úgy láttam, hogy van igény kulturális eseményekre. A személyes életemben pedig azt láttam, hogy ha igényem van a kultúrára, de nem szeretnék bemenni Budapestre, akkor teremteni kell egy olyan helyet, ahol ezek a művészek lehetőséget kapnak.
– Milyen közösségi tereket ismersz Budakeszin?
– Például a művelődési házat. Voltunk Halász Judit koncerten a gyerekekkel, beszélgetéseken a Művelődési házban, amelyek jó kezdeményezések, de egyszerűen rettenetes az a tér. Mehettünk volna balettozni a gyerekeimmel a Művelődési ház pincéjébe, de amikor megláttam azt a helyet, biztos voltam benne, hogy ide nem fogom hozni őket. Én ugyan hasonló helyen nőttem föl, hiszen a munkásotthonba jártam balettozni, de ott legalább volt egy balett terem, ott volt tér. Aztán a művházon kívül még működött a Tájház is Budakeszin akkoriban, ahol voltunk remek fánksütésen, és más jópofa rendezvényeken, de aztán azt bezárták és felújították. A következő közösségi tér nem a gyermekeimhez kapcsolódik. Volt egy időben az Erdő utcában egy fitnesz helység, amiben S. Linda tartott pilates órát, s ahova én jártam. Feltöltődés volt lelkileg, nagyon jó hangulatú edzései voltak. Ott is kialakult egy közösség, amit jórészt nők alkottak. Nagyon erős megtartó ereje van általában, ha a nők együtt tudnak csinálni bármit. De aztán az megszűnt, mert Linda elment szülni. Mi pedig még egy darabig vergődtünk. Tehát tulajdonképpen nem volt semmi a közelben. Legalábbis én nem érzékeltem, hogy lenne, vagy nem jutott el hozzám az információ. Így aztán otthon, nálunk szerveztünk pilatest az ovis szülőkkel közösen, ahova anyukák jöttek gyerekestül, mert nálunk lent van a pincében egy viszonylag nagy tornaterem. Gondoltuk, hogy kihasználjuk. Amíg a gyerekek játszanak, mi tornázunk, utána iszunk egy teát és hazamegyünk. A Punktum Galéria ötlete kicsit ebből is táplálkozott, hiszen amikor kerestünk helyet a galériának, akkor olyat kerestünk, amiben Lindának is lehetett a helye. Mindentől függetlenül, szerintem nagyon kéne Budakeszire egy bálterem. Szerintem. Ha még egyszer nekiállnék bárminek, akkor az egy táncterem létrehozása lenne, ahol egész nap zene szólna, és bárki bejöhetne táncolni.
– Igen, ez egy elég jó kezdeményezés lenne. Olyan helyeket nem ismersz, amik kiszolgáló és közösségi térként is működnek?
– A covid előtt, a Babszem kávézó szerintem elég jól bizonyította, hogy ilyen helyekre szükség van Budakeszin, sőt igény is van rá. Igény van rá, hogy legyen egy tér, ahova be lehet ülni, mert nyitva van. Mi itt a Punktum Galériában például azzal próbálkozunk, hogy bár nagyon kicsi a konyhánk, s ezért nincs vendéglátó részünk, de be lehet jönni hozzánk teázni. Szoktam mindenkinek mondani, hogy ha látja, hogy nyitva a kapunk, azaz nyitva vagyunk, és éppen van kedve, akkor jöjjön be, csináljon egy teát, és üljön le, beszélgessen. De nem élnek vele az emberek. Valahogy, ha nincsen ilyen adok-veszek része, az már egy visszatartó erő. Pedig erre már tettünk több kísérletet.
– Igen, ez egy nagyon nehéz kérdés. Nagyon sokan bejárnak Budapestre, szórakozási lehetőségek után kutatva. Ebből szerinted van kiút, vagy így fog maradni?
– Szerintem van kiút, csak irtó türelmesnek kell lenni. Kell, hogy legyen olyan hely, ahova be lehet menni gyerekkel, és nem kell érte 3 órát utaznom a városba. Most egyébként nagyon sok gyerekes program van nálunk, mint például a Ringató. Ennek az az egyik oka, hogy télen bezárták azokat a helyeket, ahol eddig ezek a programok voltak, vagy tönkrementek. Sajnos a Művházba sem lehetett menni, mert az is bezárt télre. Ez a sok minden közrejátszik abban, hogy a Punktum most egy közösségi tér tud lenni.
– A környező településeken látsz bármilyen hasonló kezdeményezést?
– Tudok például a Zsámbéki-medence Idegenforgalmi Egyesületről. Ők a Zsámbéki-medencére koncentrálnak, ami sajnos Budakesziig nem ér el, bármennyire is Budakeszi a Zsámbéki-medencében van. Kicsit politikai döntés van ennek a háttérében. De ezzel én nem is akarok foglalkozni. Beléptünk mi is ebbe az egyesületbe a galériával, mert fontosnak gondoltam a kezdeményezést. Sajnos Budapesthez már nem, őhozzájuk még nem tartozunk, tulajdonképpen a határon vagyunk. Én azt gondolom, hogy akik itt élnek, inkább tartoznak emberileg ehhez a közösséghez, mint Budapesthez. És az, hogy turisztikai, vagy nem turisztikai, ez megközelítés, elnevezés kérdése.
– És esetleg egyéb más kezdeményezésről tudsz itt a környéken?
– Budaörsön van a Postart Kávézó. Mellette ott van S. Feriék egyesülete, amelyet főként építészek és művészek hoztak létre és működtetnek. Velük a kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy Feri átjött hozzánk egyszer egy kerámia foglalkozásra. S mostanra nagyon-nagyon jó kapcsolat alakult ki az ottani művészekkel: ők is jönnek hozzánk kiállítani, illetve hívják a művészeket innen oda kiállítani. Amikor eljönnek hozzánk és beszélgetünk, akkor olyan, mintha nem egy szomszéd falu kérdéseiről lenne szó, hanem mintha teljesen ugyanarról beszélnénk. Aztán Zsámbékon van a színházi bázis, aminek van egy története, amihez Lukács Laciék, szintén Budakeszin élő művészek, tanárok kapcsolódnak a Kompánia színházi társaulással és a Mezei Mária Művészeti Iskolával. Én úgy látom, hogy ezek a közösségi kezdeményezések, kulturális terek nem tudnak egymásról nem tudomást véve létezni, ez csak együttműködésben mehet. Ezen a környéken nagyon-nagyon gazdag művészeti élet lehetne, fesztiválok és hasonló dolgok.
– Térjünk vissza a Punktum Galéria kezdeteihez. Hogyan alakult ki ez a hely?
– Nagyon szerettem volna, hogy az itt élő művészeknek legyen egy saját tere, ahol bemutathatják magukat és a munkáikat. Korábban azon dolgoztam, hogy feltérképezzem a magyar intézményi hálózatot, főleg a fotóművészetre koncentráltam, de persze figyelemmel kísértem, hogy hol mi történik az intézményekben. Az akkoriban történt átalakulások miatt sok hazátlan művész volt, akik nem találták a helyüket saját maguk és munkáik bemutatására. Akkor indultak a pályázatok, magángalériák, de mindenki nehézségekbe ütközött, és ez hátráltatta a művészeket abban, hogy bemutathassák magukat a nagyközönségnek. Azt szerettem volna elérni, hogy legyen egy hely, ahol a művészek megmutathatják magukat az itt élő embereknek, akik talán nem is tudják, hogy milyen tehetséges emberek élnek közöttük. Úgy gondolom, hogy ha sikerül létrehozni egy ilyen közösségi teret, akkor az itt élők is jobban megismerhetik az alkotóikat, és talán még jobban értékelik majd a munkájukat is. Így kialakulhat egy kapcsolat közöttük, a közösség és a művészek között, s talán még több ember érdeklődhet a művészetek iránt, és talán még több embernek adhatnak örömet a művészek által létrehozott alkotások.
– Hogy találtátok meg ezt a helyet?
– Az elején úgy tűnt, hogy nem lesz helyünk, mivel a költségek és a gyerekekkel való időbeosztás nehézségei miatt elvetettük ezt az ötletet. Az alapításban egyébként elsősorban a párom, Sz. András támogatott, anyagilag és minden egyéb értelemben is. Az ő segítségével szőttem a terveket. Tehát először elvetettük, hogy egy helyet is nyissunk, de amikor találkoztam olyan emberekkel, akikkel személyesen is jó volt beszélni, rájöttem, hogy mégis fontos egy központi helyszín. Ezért elkezdtem keresni egy megfelelő épületet a városban, amit meg lehet vásárolni. És megtaláltam ezt a sváb parasztházat itt a Fő utcán. Az épület csodálatos, otthonos és nagyon jó állapotú, ami fontos szempont volt. Ráadásul sok teret kínál, és kötődik a helyi adottságokhoz. Így lett ez az épület a miénk.
– Amikor meglett az épület, akkor, hogy kezdtetek el itt működni? Milyen nehézségek voltak?
– Akkoriban próbáltam átlátni akkor a pályázati rendszert, amivel intézményeket támogat az állam, de nem láttam át eléggé ahhoz, hogy biztosan azt merjem állítani: a pályázatokra alapozva fenn lehet majd tartani ezt a helyet. Ezért elgondolkodtam azon, hogyan lehetne életképessé tenni a kezdeményezésünket. Végül arra jutottam, hogy akkor életképes ez az egész, ha a közösség fenn tudja tartani, tehát ha teret biztosítunk valakinek például a foglalkozásaira, ő tudja a helyet is támogatni. A koncepció tehát ez volt, ami valamelyest el is kezdett működni, de nyilván nem azonnal. A fő támogatónk tulajdonképpen a mai napig Sz. András, hiszen ő fizeti a rezsit. Azt mondta, hogy ameddig nem megyünk tönkre, addig vállalja ezt, de jó lenne, ha idővel közösség venné át. A covid előtt már ott tartottunk, hogy a nálunk lévő foglalkozások kitermelték azt az összeget, amiből a rezsit át tudtuk volna vállalni Andrástól. De akkor beütött a covid és mindent elkaszált. De minden. Újra kellett az egészet értelmezni. Most megint ott tartunk, hogy újra kezdünk beindulni, de nagyon sok mindennel kell még megtámogatnunk a Punktumot. Például a kommunikációra rengeteg pénz megy el, hogy egy kicsit láthatóbbak legyünk. Szóval irtó sok pénz elmegy erre a galériára. Úgyhogy az, hogy ez a hely még létezik, elsősorban András jóindulatától és az egyének elhivatottságától függ, akik munkát tesznek ebbe, kvázi “hobbiból”.
Most már elég jelentős számú művész kötődik ide, s ennek a kapcsolódásnak Te voltál a mozgatórugója, nem kis teljesítmény, hogy ma már ekkora társaság kapcsolódott a Punktum Galéria által össze. Ennek a folyamatáról tudsz beszélni, hogy nőtte ki magát a Punktum?
– Kicsit messzebbről kezdve: imádok fényképezni, dolgoztam is fotográfusként, aztán elmentem a bölcsészettudományi karra, láttam a határaimat, és rájöttem, hogy a fénykép az eszköz a kezemben, amit használnom kell. Nem csináltam művész-karriert, bár csinálhattam volna, de engem a fotográfia nem csak önmagában érdekel, hanem az érdekel, hogy mások mit csinálnak, mutatnak, mert a fotósok társadalomtükröt teremtenek. De amit én, mi csinálunk itt, az is egy társadalomtükör. Én a helyet, a Punktum Galériát tekintem művészetnek. És nem csak az én nézőpontomból kell, hogy látszódjon, hogy mindez itt micsoda. Ebben kicsi az én szerepem, én csak egy felületet tudok adni a képek által. Miközben a fénykép is egy felület, és fontos, hogy az is jó legyen. Ezért jött az ötlet, hogy hogyan tudunk egymással kapcsolódni, hogy én is adhassak valamit, és a művészek ezáltal is jobban látszódjanak. Ez egy kommunikációs és szociális együttműködés is, lehetőség arra, hogy találkozzunk egymással. Örülök, ha valaki bekapcsolódik ennek a helynek a továbbteremtésébe, a közösség továbszövésébe. A művészek egyébként egymásnak ajánlják a galériát. Semmilyen kiállítás-pályázatot nem írtunk még ki, mert mindig megvan a kellő számú jelentkező, összeáll a program. Évente egyszer vannak csoportos interjúk az itt tevékenykedő művészekkel, amik nagyon tanulságosak. A legutóbbi kifejezetten pozitív volt, mindenki örült, hogy itt lehetett. És ez a lényeg.
Hogy látod a Punktum Galéria jövőjét?
– Közösségi történetként látom a jövőjét. Nem véletlenül választottam az alapítványi formát a működéséhez. Tehát, hogy ennek csak közösségi formájában van jövője, és teljesen mindegy, hogy én mit képzelek, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy akik itt élnek, mit szeretnének ebből kihozni. Így aztán az egész folyton alakul. Engem kicsit aggaszt a biztos anyagi háttér megtalálása, kialakítása. András továbbra is a főszponzor és mentorként áll a hátunk mögött, de ha vele bármi történik, vagy bármilyen más okból nem lesz forrás, akkor mi lesz… Eddig hiába próbáltunk pályázni, nagyon nehéz forráshoz jutni. És nem áll mögöttünk komoly anyagi forrás. Az, hogy vannak néhányan, akik önkéntes munkával, vagy alkalmanként felajánlással, minimális összegekkel, havi rendszerességgel segítenek, az egy nagyon becsületre méltó dolog, de sajnos nem elég. Anyagi oldalról még nem sikerült a közösségi hátteret megteremteni. Miközben talán ez marad az egyetlen út, mert sajnos én úgy látom, hogy az állam egyre kevésbé támogatja a kultúrát és a művészeteket.
– És lokális szinten, az önkormányzatnál mit látsz?
Az én tapasztalatom szerint, az önkormányzatnak nem erre van pénze. S bár én sem pályáztam eddig sokszor az önkormányzati forrásokra, de amikor megpróbáltuk, sajnos nem jártunk sikerrel. Pedig a Punktumnak az évek során lett egy saját gyűjteménye, amely helyi műalkotásokból áll, amelyeket vagy itt állítottak ki a művészek, vagy nekünk adományozták. Ezeknek a műtárgyaknak fontos erkölcsi értékük lehet a helyi közösség számára. Az én célom az, hogy ezt feldolgozzuk és ezt a gyűjteményt valódi eredményként mutassuk be. Ez is lehetne egy út, de ebben az esetben hivatalosan muzeális kiállítótérré kellene válnunk, amellyel szemben számos törvényi elvárás van, például a nyitvatartási idő, alkalmazottak terén, ami számos további pluszterhet jelent, miközben támogatást nem kapnánk hozzá. Tehát rájöttem, hogy ez sem a megoldás. Ezért is gondolom, hogy a cégek és a magánemberek lehetnek az út a pénzügyi háttér megteremtéséhez. A kultúra fontos, és azt kellene elérnünk, hogy a magyar társadalom is értékelje ezt. Úgyhogy ezzel még kísérleti fázisban vagyunk, és hát meglátjuk, hogy meddig bírjuk. Én lelkes vagyok továbbra is és csinálom.
– Kanyarodjunk át a Budakeszi Közösségi Térképre, amivel kapcsolatban megkerestelek, s amelynek az a célja, hogy a budakeszi közösségi kezdeményezéseket összegyűjtse és láthatóvá tegye. Hogy látod ezt a kezdeményezést?
– Ezzel kapcsolatban a nagy fesztiválokkal kapcsolatos kutatások jutnak eszembe. Vegyük alapul a Művészetek Völgyét. Ez a rendezvény már 30 éve tart, és azóta sok nehézségen ment keresztül. Egy fotóssal, Váraljai Szandrával közösen átnéztük a rendezvény fotónegatívjait, amit az elmúlt harminc évben készített, miközben azon gondolkodtunk, hogy kik jártak ott, és milyen kiállítások valósultak meg és mik maradtak csak tervek. Az anyag, amit átnéztünk, nagyon értékes, mert azt mutatja, hogy milyen nagy befektetett emberi energiákból nőtte ki magát a rendezvény. Azonban ahogy érkeznek a vállalkozók és befektetők, ők is befolyásolják az egész koncepciót, s meg tud változni az egész rendezvény hangulata, az előadók köre, a résztvevők száma és az egész rendezvény célja. Elgondolkodtató, s számomra is még egy megválaszolandó kérdés, hogy mi a jó cél, hogy mindenből egy óriási rendezvényt csináljunk, hogy milliók gyűljenek össze, vagy inkább kellenek olyan kicsit helyek, mint például a miénk, olyan otthonos helyek, ahol az emberek nyugodtan engedhetik el a gyerekeiket is, mert biztonságban érzik magukat, tudják, hogy jó emberek veszik körül őket.
Ez számunkra is egy kérdés. Például amikor 2015-ben először rendeztünk kiállítást az udvaron, Horváth Jenő posztolt a Mi kis városunk Facebook oldalán, amit körülbelül 1500 ember látott. Nagyon boldog voltam, mert az esemény rendkívül fontos volt számunkra, ugyanakkor szorongtam is, hiszen ha az egész falu, vagy mondjuk “csak” 1500 ember úgy döntene, hogy megnézi a rendezvényt, akkor nem lenne elegendő WC, és az épület használhatatlanná válna. Bár körbe lehet járni öt perc alatt és utána távozni, de az ilyen intézményekkel szemben az elvárás az, hogy legyen nyitva és legyen elérhető például a WC.
Tehát rengeteg fronton kell megfelelni, hogy amikor valami vagy. De ez nekem is egy kérdés, ez az én fejemben is egy meccse, hogy mi a jó cél. Nagynak vagy kicsinek lenni.
Szerinted mi kell ahhoz, hogy valahol közösség alakuljon ki?
– Emberek és szándékok. Azt tapasztalom, hogy itt senki nem kereste még zsírosra magát, és mégis itt van, vagy visszatér. Fontos, hogy nyitottak legyünk, tartsuk nyitva az ajtót, ha valaki belép és körülnéz, akkor bármikor visszajöhet, vagy el is engedheti. Nincs szükség szigorú számonkérésre vagy nyomasztó követelésekre, mert az emberek maguktól találnak ide, mint ahogy Németh Luca is évekkel ezelőtt jött, majd elment az egyetemre, most pedig visszatért, mert tudja, mit akar csinálni, és látja az eredményeit. Ehhez azonban az kell, hogy nyitva maradjon az ajtó és senki ne sértődjön meg, ha valaki bejön vagy kimegy. S bár a covid miatt be kellett csuknunk az ajtót, hogy biztosítsuk a szabályozásokat, azóta ismét nyitva vagyunk, és várjuk az érdeklődőket. Nem szeretném konkrétan definiálni ezt a helyet. Attól kezdve, hogy azt mondom, hogy ez a hely ilyen és pont, akkor egy csomó mindent kizárok. Nagy intézményeknek nyilván előre kell tervezniük és költségvetést kell készíteniük, így nem tudják rugalmasan alakítani a programjaikat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség arra, hogy a programok organikusan alakuljanak és a szükséges emberek vegyenek részt benne. Az ilyen rugalmasság szabadságot ad a programok számára és lehetővé teszi, hogy azok az emberek vegyenek részt, akik szeretnének. Az ilyen programok minősége általában nem csökken, hanem inkább javul, hiszen mindenki a fejlődésre törekszik, nem pedig romlásra.
– Köszönöm az interjút!