A Punktum és én
A Punktum a hely.
A Punktum egy közösség.
A Punktum egy megvalósult álom.
Én: Én és a Punktum? A Punktum és én? A művészet, ami összeköt minket és Kriszta… és az egész fantasztikus ötlet. Azt érzem, hogy mindig szeretnék a részese lenni mindennek, ami ott zajlik és kicsit szomorú vagyok, amikor nem lehetek ott egy-egy eseményen, de sajnos engem elragad a pénzkeresés démona, az , hogy a két gyerekemet sínre tegyem, hogy legyen mit enni… Ha sok pénzem lenne, mindig ott ülnék a Punktumban és ki sem lehetne onnan robbantani. Csak dumálnánk és alkotnánk és teáznánk és tanítanánk gyerekeket és felnőtteket arra,hogy mi az: kifejezni saját magad. Megmutatni igazi belső valódat…mert ez gyógyír , ez minden!
Hely: amikor ott vagyok érzem , hogy elszakadhatok a mindennapokból, elmerülhetek bennem…Számomra ez a két dolog örök. A fényképezés és az ember. Azt szeretném, ha ez a hely valóban azzá válhatna , ami… hiszen már elindult egy úton. Nagyon sokat adott nekem, kiállítások és tartalmas beszélgetések tárházát. Sok-sok kedves és okos embert, akiket öröm hallgatni és látni. Legyen ez A Hely, egy igazi alkotó közösség…
„mert kell egy hely, egy vonzás, melyhez tartozunk, mert kell egy hely hol néha másról álmodunk, mert kell egy hely hol elválunk egy hajnalon, mert kell egy hely a Földön és egy csillagon…” (Padlás)
Közösség: Azt szeretném, ha megvalósulna egy alkotó közösség, akik a nagyvilágra és ebben saját belső világukra reflektálva alkotnának, hoznának létre új és új dolgokat, fantasztikus kiállításokat, csodás workshopokat, műhelymunkát, együttgondolkodást. Azt szeretném, ha meríthetnénk egymásból energiát, ha adnánk és kapnánk és ha ezáltal többek lennénk mi is és a világ is. Ez a csodálatos a művészetben, hogy hatalmas szabadságot ad. Felborult világunkban nincs más út azt hiszem,mint ez… most jött el a Punktum igazi ideje!
Megvalósult álom: Legyünk mi Kriszta megvalósult álma, ébresszük fel a reményt az emberekben , hogy érdemes még együtt gondolkodni, együtt alkotni, adni magunkból. Nagyon nagy szüksége van a világnak most erre.
1970-ben születtem, az érettségi után sokat gondolkodtam mi legyen velem. Aztán mivel munkát kellett keresni megakadt a szemem egy hirdetésen: Az MTI negatív archívost keres. Nem tudtam mi az, de anyu már cseszegetett, hogy dolgoznom kell, így hát felhívtam a telefonszámot…és elkezdődött. Két műszakban kellett dolgozni, az egyik héten reggel 6-tól du. 2-ig a másikon du. 2-től este 10-ig. Vagy buliról estem be a melóba, vagy buliba mentem onnan. Szép idők voltak. Minden MTI-s fotóriporter filmje a hívóból egyből hozzám került, én láttam először, előbb,mint maga a készítője. Felvágtam hat képkockánként a negatívot, ráírtam, hogy a riporter épp milyen eseményen járt valamint a helyszínt és a dátumot, ezt beírtam egy füzetbe, majd a negatívot beraktam egy fiókba. Imádtam. Később rájöttem, hogy ott van azokban a fiókokban a történelem. Amikor üresjárat volt, sokat kotorásztam a fiókokban, 1956… az összes negatívot megnéztem. Kádárról is… és ’56 előttről is. Most tudom csak micsoda kincset őrizgettem és milyen felbecsülhetetlen értékű helyre jártam be én minden nap. Aztán felvettek a Práter utcai fotós suliba, majd gyakorlati helyem egy roma közéleti újság lett az Amaro drom , itt találkoztam először a mélyszegénységben élő cigányokkal. Elementáris erővel szippantott be a közegük. Nagyon sokat fényképeztem őket. Ezek után a MÚOSZ fotóriporteri szakán töltöttem el egy évet , majd a Kurír c. napilaphoz kerültem gyakornokként. Nagyon sok kedves fotós egyengette az utam, nagyon sokat köszönhetek nekik. Mindig is az embereket szerettem fényképezni, egy napilap erre nagyon jó iskola volt… én pedig jó gyakornok. Itt mindent meg lehetett tanulni a szakmáról. Hogyan vakuzz, hogyan ne! Hogyan légy kedves egy emberrel, aki semmiképp nem akar megnyílni, hogyan legyél törtető riporter, aki letapos bárkit, csakhogy meglegyen a kép, hogyan kérd meg a főpolgármestert, hogy ismételje már meg a parkolóóra avatást, amiről lekéstél, hogyan fényképezz gyilkossági helyszíneken vagy haldoklókat kórházakban, gyilkosokat börtönben. Óriás lecke volt. Életből. 29 évesen mindezt abbahagytam, mert ez a csodás hely, ahová öröm volt mindennap bejárni megszűnt. Innentől lettek gyerekeim és a pályát már hetilapoknál, nyugis női magazinoknál és oknyomozó riporterek mellett folytattam. Jártam még akkor is azért érdekes helyeken, folytattam az Amaro dromban is az utam. Manapság rengeteg gyereket, tárgyat és családot fényképezek. Ebből élek nagyjából. Tanítok is. Ezt nagyon élvezem. Szeretnék nagy fotográfiai projektekben gondolkodni, úgy érzem megértem rá, itt az idő.
És szeretnék újra analógban fotózni és az analóg technika minden teljesen ősi verzióját is kipróbálni. Laborálni, fotogramozni, camera obscurázni vagy egyszerűen csak filmes géppel fotografálni.
Így lesz! Ugye Kriszta?
Alkotásai
