Üdvözlet.
Új mozdulatok a PunkTumban.
Újak, mert már egy ideje nem gondoltál rájuk, vagy mert nem tudtad, hogy benned vannak.
Műcsarnok a szoba.
Az utca zaja egy kicsit tompább lesz, a szoba némasága megtelik lélegzetvételekkel, a festmények hirtelen előtűnnek. Még egy kicsit kint vagy, de már beléptél. Egyik levegő vételt követi a másik ahogy szemben állsz egy képpel. Elolvasod a címét, esetleg előre, hogy jobban értsd hol is keresd magadban az érzést vagy csak oda állsz a képek elé és befogadod még mielőtt tudnád, hogy mit is látsz.
Hirtelen szemben állsz valamivel, amiről senki nem mondta meg, hogy mi. Szóval csupán az amit neked jelent. Egy sima nyugodt víztükör, vagy amibe belepotyogtak a kövek és elindultak a mentális vízgyűrűk. Amit látsz az egy lélek egy érzés előszobája….pont, mint a kék égen mozdulatlanul mozgó felhők, vagy a csillagok megkérdőjelezhetetlen néma hada az esti égen. Én csak egy idézőjeles papnő vagyok ebben a templomban.———
Halk léptek és motoszkálás zajára eléd tárul egy szín és egy érzet. Senki nincs aki megmondja mit is kellene érezned vagy csak látnod. Hirtelen védtelenné válsz a saját szuggeszióiddal. Mint maga a művész, aki a legbensőbb valóját vagy a valóság egy aspektusát mutatja neked.
Több hullámban felkavarodsz, majd megnyugszol, mert felismered és ezzel máris összekapcsolódtál. Megnyugszol, mert mostmár nem vagy egyedül. Társas szinesztézia. Hiányérzet támad vagy a teljesség érzése….
Áteresztő membrán az első szoba.
Több érzékszervünket megmozgatja, mint ahányról fogalmunk van.
Egyfajta koreográfia. Mozgásba hozott szabad absztrakt. Vásznakra gravitált performansz és érzések, amik túlnőnek rajtad.
Fizikai és lelki határai meghaladnak majd önmagához tapadva elhagyja a metaforikus méhfalat és önálló életre kel a személyes képzeletedben.
Az alkotások születése bennünk is történik, akkor is ha ez az alkotó önfelmutatása, ami befogadásra talál bennünk.
Érzelmi installációkban jeleníti meg a választ a kérdésre, miszerint a test jelöli-e a gondolataim és érzéseim határait.
Felnyílik a múlandó testtel való azonosulás perspektívája és a belső tapasztalati horizonton megjelenő elvont portrék tárják elénk saját magunkat az alkotásokban.
Az a belső ember tárul elénk, akinek kevésbé vannak biológiai, nemi, társadalmi karakterjegyei, mert mint egyszerű szubjektum reprezentálja magát.
Itt.Az identitás minimumán, az együttes jelenben, eggyé válik minden résztvevő a spontán szabálytalan egymásba kapcsolódó és eddig nem aktivizálódott hálózatok látványától, és hússzerű mikroorganizmusunkkal az emberi belső kozmosz képéhez érkezünk és megértjük. Részvét nélkül. Ez nem egy leigázás, hanem azonosulás, megértés és elfogadás. Ösztönösebb, mint hogy állandó jelleggel a tudatában legyünk, annak hogy történik velünk. Pont, mint a létezés maga.
Beljebb mész.
A belső szoba. Egy konkrétabb, kontúrosabb, direktebb közlés. Személyesebb. A női lét egy olyan aspektusa ami szótlan mégis ezer dolgot mond.
Pénelopé szolgálóleányai. Ők a védelem. a többi nő a nő körül. A hamis távolság jut eszembe nő és nő között a jelenben. Inkább álmodjunk a nőségről, egy enigmatikus ősi nyelven, ami pont olyan szótlan mint a festészet.
Zavaros vizű és gyors folyású folyó testét ölti a nőművészet és a nőség fogalma, amelyet egymás hátán futó bonyolult politikai, művészettörténeti vagy filozófiai és egyéb elméleti hullámok takarnak.
A nőség, alakváltó áttetszőségében saját magát tölti ki és alkotja. Környezetével azonosulva teremt önnön magából.
A nőségről beszélni nem ellenszél, hanem csupán természetes, mint maga levegő vagy a reflexszé vált lélegzetvétel.
Penelopé szolgálóleányai….a szenvedés, ami egy kivételes tudás feltárulásához vezethet. Fiktív egységnek mutatkozhat de ez nem csak történelmi látlelet, hanem természeti, ciklikus jelenség a jelenben is.
Nem tudunk mindenhol egyszerre összekapcsolódni egymással, és ez is egy ilyen kapcsolódási pont a sok közül.
Megrázó erejű műeggyüttes és kíméletlenül hat, pont olyan kíméletlen, mint a lélekben történő deformáció egy modern nyomás hatására.
Ez már nem egy konkrét személyről vagy személyiségről szól, hanem valami sokkal nagyobb, mélyebben húzódó, mindannyiunkban közös humánumról.
Időn, teren átívelő emberi kapcsolat, ahol a valóság a referencia. Mint egyfajta lelki barlangrajz a tudatalattiba, egy kollektív asszociáció, génekben tárolt közös emlékek az örökké-ben. A több generációs és végtelen nő, mint az élet teljessége és misztériuma.
A képek nem éreztetnek egységet, inkább az identitás szolgálatából felszabaduló leletek.
Minden apró részben ott van egy egész. Az itt és most-tól a felnagyítható atomig, galaxisig, az univerzum határáig….de leginkább ez egy interaktív lelki táplálék a női szakralitásnak.
A művész önnön alakjában átjárást enged a lét és nemlét erői között.
A Művész maga a kereszteződés. Alkotásaiban és azok által egyszerre.
Mészáros Ágnes új teret kapott és adott.
Egy női alkotó, akinek az életében megjelenő változás hirdeti az agyunkban a határvonalak feloldását.
Belegondolni abszurdum. Érezni felemelő. Maga az átélés okozza az én-élményt ami az önértelmezés felé vezet és a lét mélyebb lehetőségét nyújtja.
A képeiddel, olyan dolgot mondasz, amit mindenki máshogy ismer fel, de összenézve felismerik és elfogadják, hogy bár nem ugyanazt érzik, együtt élik át, és pont ez lenne a művészet értelme.
· Miért adtál címet a képeknek?
· Első szoba.- Új utakon járunk. De ezek az utak előttünk már sokkal korábban léteztek. Azt mondod nem akartál „okosan” festeni. Mit is értesz ez alatt? Váltás a figuratív és portré festésből talán belső portrékra?
· Megélt lelki folyamatok feldolgozása?…
· Beljebb sétálva arcokra festett érzések, történetek, történések. Személyesebb. Itt miért nincs minden képnek címe? Mert nem az individum számít, hanem a kollektív tanulság?
· A szinek és vonalak, a szimbolika, azok a Te érzéseid a te impressziód a témával kapcsolatban? Esetleg összefonodva a saját megéléseiddel, mint Nő?
· Mi a tanulság, mi az útravaló ha van? Vagy csupán csak emlékeztető?
· Ha minden ecsetvonás egy sóhaj, lélegzetvétel…?
· A szín játsza azt amit a magasság a hanggal…?
· Te vagy a vászon? A festék?
Lezárás:
„Nagyon érdekes az egész, ahogy gondolkozom a kérdésedről, mert számomra talán a legkevésbé megfogalmazható része anyukámnak a festősége. Ebben nőttem fel, nekem olyan mint a halnak a víz. Szinte az egész családom tehetséges alkotó ember, felnőtt voltam már, amikor feltűnt, hogy nem mindenki van ilyen mennyiségű és minőségű művészettel és kifinomultsággal körülvéve. Az én szememben anyukám soha nem volt elkülönült festőművész, mindig komplex alkotó lényként fogtam fel. Folyamatosan láttam őt alkotni papíron, vásznon, táncban, a fotóiban, lakberendezésben, ahogy felöltözött, ahogy könyvet vagy zenét választott, mindenben ott volt a kifinomult ízlése, a tehetsége és ez látszólag mind olyan természetesen folyt ki belőle. Mindig bátorított és támogatott, bíztatott az alkotásra, de ahogy nőttem, egyre nehezebben tudtam megnyilvánulni önmagamként és titokban megbeszéltem magammal, hogy talán, ha nekem nem megy olyan könnyedén mint neki, akkor nem is kéne csinálnom. Ha nem tudok olyan gusztusos és egyedi lenni, mint ő, akkor minek? Természetesen ez a szöges ellentéte volt mindannak, amit ő felém kommunikált, ő mindig dicsért és bíztatott, mindig hagyott nekem teret, mindig hagyta, hogy a magam ritmusában bontakozzak ki. Ugyanezt a szeretettel teli gondoskodást kapták a tanítványai is, mindig mindenkinek pont úgy segített fejlődni és kibontakozni, ahogy arra éppen szüksége volt az illetőnek. Megannyi embert láttam kivirágozni a kezei alatt, és ahogy egyre nőttem és egyre inkább nyílt a szemem rá, mint emberi lényre és nem csak mint az anyukámra, egyre világosabbá vált, hogy neki is mennyire küzdenie kell ahhoz, hogy alkotó lény maradjon. Megértettem, hogy a tehetsége és az, hogy amikor a kezébe vesz valamit az csodává válik, nem folyamatosan áramló, egyértelmű és mindent felülíró, hanem egy alap, amivel néha kevesebbet, olykor pedig rengeteget kell törődni és van, hogy igazán küzdeni kell érte, hogy érvényesülhessen. És bár mindig is büszke voltam rá, mostanában igazán elmélyült ez a büszkeség. Őszintén felnézek rá, hogy kitart önmaga mellett, hogy az anyaság, a munka, a “kompetencia”, a szabotáló belső hang és az élet összes kihívása ellenére kitart az alkotó élet mellett.” Írta Füspök Anna, kérdésemre, miszerint mit jelent neked Édesanyád művészete illetve hogyan hat es hatott rád.
Írta Farkas Mónika Rita társadalom tanulmányi kutató, moderátor, hobbi író és a művészeti önkifejezés nagy rajongója
